Egy hely … 252 sellő a drávaiványi református templomban
Az Ormánságban gyakran előfordul, hogy egy templom átlagos – olykor kissé omladozó – barokk képet mutat, közben pedig bent kisebb csodákkal fogad. A református templomok – már pedig az Ormánságban főleg reformátusok éltek – amúgy is keveset mutatnak kívül, a kálvinista imaházakban tilos volt a hivalkodás, sőt még belül is kerülték az emberábrázolást, meg a katolikusokra jellemző, meg a barokkosan habos bibliai történeteket. De amit ők e helyett választottak, az mára a festett fakazetták elképesztően színes kavalkádja lett.
A falut hajdan Ivány néven emlegették, egyes források szerint nevét a terület valahai földbirtokosa, Petrovszky Iván után, mások szerint a névadás Draskovics Iván gróftól származik – ami biztos, a Dráva folyó szinte a falu alatt folyik. Az aprócska ormánsági település református temploma lassan 220 éves lesz, 1792-ben épült – ahogy erről a fakazettás mennyezet közepét díszítő, koronára emlékeztető királykazetta pontosan tudósít.
Egyben hirdeti a templomalapító adományozók dicsőségét, ráadásul elsietett helyesírással, mivel az ismeretlen alkotónak csak utólag sikerült az "Urnak" szóba beilleszteni az "r" betűt. Könnyen lehet persze, hogy az alkotó nem ismeretlen: lehet, hogy a templom kazettáit Gyarmati János, ugyanaz a vajszlói asztalos készítette, aki feltehetően Kóróson https://www.facebook.com/pg/egyhely.hu/photos/?tab=album&album_id=730340763831840 és Kovácshidán is megfestette a templom fakazettáit.
A 18. század végétől amúgy is több évtizedes rivalizálás kezdődött az ormánsági falvak között, hogy hol tudják minél színpompásabban kifesteni a református templomuk famennyezetét és egyéb belső tárgyait – Drávaiványiban például pontosan 167 négyszög alakú kazettát festettek egymás mellé, soronként kilenc - kilenc kazettával. (De különleges a templom berendezése is pompás fakarzattal, a díszes Mózes-székével és szószékkel.
A napkorongos a "királykazetta" mellett azonban különleges a sok nonfiguratív pingált minta között az a halfarkú sellő, aki mindkét kezében kardot tart. (Mellé csőrében olajágat tartó galambot és halat pingáltak a hajdani festők.)
A sellő mesés lény, tulajdonképpen az antik madártestű szirének középkori kedvelt alakja és természetesen a csábítás jelképe, kardjai a testi, de a lelki pusztulásra figyelmeztetnek, ha valaki ( nyilván inkább egy férfi) nem tud engedni az evilági csábításoknak. A sellő Magyarországon több helyen is felbukkan (református) templomi ábrázolásokon: Tancson (1676) például kétfarkú, hosszú szakállas férfi, egyfarkú női alakként látható viszont az erdélyi Maksán (1760), Bánffyhunyadon (1780) , a Dunántúlon Szennán (1787).
És persze Drávaiványin.
