Rudas, Király, Rácz.

Igen, ezeket ismeri mindenki, már a nyugati turisták is. Sokan törökfürdőnek vélik még a Lukács háta mögött, a Tó vendéglő kertjében álló romot is, pedig az csak egy törökfürdősnek szánt valahai mulatóból lett rommá és nem tudnak arról az igaziról, ami valamikor a nyolcvanas években zárt be, és két éve nyitott meg újra.

A Rózsadomb lábánál vagyunk, a Duna és a meredek hegyoldal közötti keskeny sávban, közvetlenül a Lukács és a Császárfürdő között, a felhévizi források (aminek barlangrendszerébe éppen a mulatórom alól lehet bejutni…) és a meglepetésszerű apró csodák vidékén.  Több mint 430 éve az akkori budai pasa, Veli bej építtetett ide, a Budáról észak felé kivezető "Országút" mellé fürdőt, ide, ahol már háromszáz évvel korábban is ispotályt működtettek a IV. Béla által behívott johannita lovagok. Nagyjából a Király fürdővel épülhetett egy időben, annál viszont sokkal épebben vészelte át a következő századokat. A terület birtokosa, Marczibányi István 1806-ban adta át ezt a területet az Irgalmas rendnek, hogy ők a fürdő üzemeltetéséből finanszírozhassák kórházukat. További fürdő-, de egyházi épületeket is emeltek, továbbá itt működött az első hazai tébolyda is (feljebb pedig a rend sokáig híres virágkertészete), és talán ezért tűnik ennyire elvarázsoltnak és (film)díszletszerűnek is ez a kisebb tömb itt, a Komjádi uszoda és a Lukács közé szorítva. A hatalmas platánok alatt 19. század elejei szanatóriumépület, fürdőszárnyak, följebb a Hild udvar ( veszélyesen nagyra nőtt platánjait már visszavágták), a Frankel Leó zárt utcasorába applikált klasszikus templom, közöttük olyan, a Duna felé kivezető romantikus sikátorral, amilyenben Hunyadi Sándor  vagy Krúdy filmet lehetne forgatni költségmentesen.

A török fürdő elrejtése akkor kezdődött, amikor 1844-ben Hild József laza egyszerűséggel részben ráépítette a Császár Fürdő később róla elnevezett, elegáns U alakú, udvari részét, majd több mint száz évvel később egy jellegtelen kórházszárnnyal szűk udvarba és a korrétegekkel emelkedő terepszint alá szorították.

Miután a rend 2000 után területének és épületeinek egy részét visszakapta, komoly fejlesztéseket határoztak. A fürdő- és szállodabővítéseket a válság aztán  rendesen visszavágta,  maradt tehát a török fürdő teljes felújítása, ami csak első látásra tűnik olyan magától értetődőnek.

Rögtön ott van például a műemléki probléma. Különböző „korrétegek” között kellett rendet tenni, attól a prózai ténytől kezdve, hogy a legrégebbi török fürdő földszintje sokkal mélyebben van a későbbi korokénál, egészen a Hild-udvar nem túl elegáns rákönyökléséig. Itt rögtön meglepő fordulatot vett az építkezés: a műemlékvédelem nem engedte, hogy a fürdő déli két kiskupoláját teljesen kibonthassák a fölé magasló Hild épület lábazatából. (Ugyan tetszetős teória lett volna, hogy azért nem, mert a sokkal fiatalabb, reformkori műemléket védték  egy sokkal patinásabb török kori kárára – de nem. A falakat sem lehetett biztonságosan megbontani, de legalább láthatóvá és belül körbejárhatóvá vált.) A köré épített üvegtető és a Duna felőli üvegfal hatásával új hangsúlyokat kapott.

De a fürdő természetesen csak rejtve, azaz leginkább belül mutatja meg nagyvonalú tereit. Különösen ahogy megfordultak az eredeti színek, tehát a korábbi medence tardosi vörös márványa ( már az is ismerték a törökök) került a falakra, egy későbbi felújításkor használt világos carrarai márvány pedig a helyére.

A falak törökkori téglaszínüket kapták vissza, mi pedig a hazai törökfürdők titkos favoritját.